Táskarádió – 50 év, ötven magyar sláger

Ehelyütt sokszor emlegettük azt a bizonyos “rock and roll writing”-ot, s dörmögtünk a műfaj (vagy inkább megszólalásmód?) hazai hiányán, hézagain. Azaz, hogy minálunk miért nincs nagyobb hagyományuk a populáris zenéről értő módon beszélő, és közben irodalmi értéket is jelentő szövegeknek? Nem zenekritika, de kritikai. Nem zenetörténeti monográfia, de zenei közelítésű, nem tisztán esszé és nem is szépirodalom. Ezek között mozog, a popzenéről szól, személyes, de nem alanyi s legalább annyira a társadalomról is, mint írójáról. Valami ilyesmi volna ez, mélyen átitatva a populáris kultúrával, persze.

Történeti munkák vannak, de ez a bizonyos r’n’r irodalom nemigen létezik. Földes László Rolling Stones könyv című munkája 1982-ből ide kívánkozik, szubjektivitása újszerű volt, szenvedélye magával ragadó (tévedései pedig bocsánatosak), de már a Hasítás (Huszonhat magyar író novellája a rockról) 2008-ból  épp a zenéről nem tudott relevánsat állítani. 

A Táskarádió mindenképpen a r’n’r irodalom része, s e meghatározásban mindkét műfaj fontos. 50 év, ötven magyar sláger – mondja az alcím.  Az utóbbi években tele voltunk afféle címekkel, hogy száz lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz, és hasonlók. Túl azon, hogy miért kellene akár egyetlen magyar poplemezt is hallanom, mielőtt meghalok, vagy ha már kell, miért százat, miért nem csak tízet, vagy miért nem száztízet, a normativitás tapintatlan ezekben a címadásokban – és koncepciókban. (…)