Képaláírás a Népszabadságban: A magyar miniszterelnök a sajtót tájékoztatja Strasbourgban 

Ice-T úr, hallott Ön már Magyarországról?

Ice-T: Mi a …????

Magyarország Európában van, Budapest a fővárosa.

Ice-T: …!!!!

Van itt egy médiahatóság. Ez a hatóság éppen most indított eljárást egy helyi rádió ellen, miután a rádió lejátszotta az Ön egyik szerzeményét.

Ice-T: Hahahaha… …………. És……….tulajdonképpen……………nem érdekel……….amúgy………le……!

Előfordult már valaha, hogy Európában vagy Amerikában letiltották volna valamelyik dalát?

Ice-T: Ja,…… de……………………………végülis. Az meg ………………………külön ………………………akutyafáját! Azért az vicces, hogy ………………………………………………………………. Nincs igazam?

Ezt majd az olvasók eldöntik.

Ice-T: Hahahaha…! Az………………………………………, noha……………: …………………..és ……………………..az……………………..pont ezért. Amúgy meg be………………………!  Kérdezek én is, öcsi!

Parancsoljon!

Ice-T: Az a …… hatóság lefordította a ….. számot magyarra és most egy csomó ……. ember azt olvassa???  

Igen.

Ice-T: Hahahahaha!

Fontos rockzenekar búcsúzott közönségétől a Hajógyári Szigeten, az ott szokásos fesztivál mínusz egyedik napján. A Kispál és a Borz valóban megkerülhetetlen életművet hagy hátra. De hadd legyünk egy pillanatra kritikusak is – ami nemigen volt szokás velük kapcsolatban –: a fontos és fajsúlyos dolgok nem csak inspirálják a környezetüket, hanem rá is nehezednek, s jelenlétükkel nyom(aszt)ják is.

Fotó: Stiller Ákos / hvg.hu

Ehelyütt sokszor emlegettük azt a bizonyos “rock and roll writing”-ot, s dörmögtünk a műfaj (vagy inkább megszólalásmód?) hazai hiányán, hézagain. Azaz, hogy minálunk miért nincs nagyobb hagyományuk a populáris zenéről értő módon beszélő, és közben irodalmi értéket is jelentő szövegeknek? Nem zenekritika, de kritikai. Nem zenetörténeti monográfia, de zenei közelítésű, nem tisztán esszé és nem is szépirodalom. Ezek között mozog, a popzenéről szól, személyes, de nem alanyi s legalább annyira a társadalomról is, mint írójáról. Valami ilyesmi volna ez, mélyen átitatva a populáris kultúrával, persze.

Történeti munkák vannak, de ez a bizonyos r’n’r irodalom nemigen létezik. Földes László Rolling Stones könyv című munkája 1982-ből ide kívánkozik, szubjektivitása újszerű volt, szenvedélye magával ragadó (tévedései pedig bocsánatosak), de már a Hasítás (Huszonhat magyar író novellája a rockról) 2008-ból  épp a zenéről nem tudott relevánsat állítani. 

A Táskarádió mindenképpen a r’n’r irodalom része, s e meghatározásban mindkét műfaj fontos. 50 év, ötven magyar sláger – mondja az alcím.  Az utóbbi években tele voltunk afféle címekkel, hogy száz lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz, és hasonlók. Túl azon, hogy miért kellene akár egyetlen magyar poplemezt is hallanom, mielőtt meghalok, vagy ha már kell, miért százat, miért nem csak tízet, vagy miért nem száztízet, a normativitás tapintatlan ezekben a címadásokban – és koncepciókban. (…)

Nehezen fogható fel meccsnek, hiszen nincs másik sportnapilap, de mégis: a Nemzeti Sport már a magyar-német mérkőzés előtt lőtt egy bődületes öngólt. A szombati (május 29.) lapszám ezzel a szalagcímmel jelent meg: "Harcra kész németölő". A magyar csapat középcsatárára gondoltak, arra a két góljára, amelyet a német válogatottnak lőtt, szó sincs tehát emberek megöléséről. Az olvasó nehezen hisz a szemének. Valószínűtlen, hogy efféle cím civilizált kultúrájú országban megjelenhet.  Még a kíméletlenségéről híres brit bulvársajtóról is  nehéz elképzelni, hogy, mondjuk "German-killer"-t emlegessen, Németországban teljességgel lehetetlen volna az "Ungar-mörder" kifejezés a nyilvánosságban.