Sok esetben, amikor a beteg derékpanaszaival az orvoshoz fordul, kénytelen megelégedni egy olyan véleményezéssel, vagy diagnózisszerűséggel, ami mögött egy hozzáértő rögtön felfedheti azt, hogy tulajdonképpen az orvos tanácstalan. Nem veszi a fáradságot, hogy érdemben tájékozódjon, legtöbbször fogalma sincs, hogy valójában mi áll a panaszok hátterében. Gyanús, ha a ténymegállapításkor például azt mondja, hogy „ezzel a problémával tanuljon meg együtt élni”, vagy „nem tehetünk semmit”. Persze a meggyőzés hatásosabb, amikor feltételesen lumbágót, arthritist , vagy kopást is emleget. Ilyenkor még az is szerepet játszhat, hogy a folyosón még hány ember várakozik az orvosra, talán súlyosabb ellátnivalóval, de lehet, hogy sietnie kell a magánrendelésre. Tény, hogy túlterheltek az orvosok és ostoba normák is lehetetlenítik az alapos munkát. Az viszont csak rajtuk múlik, hogy emberiességből hogyan vizsgáznak a betegeik előtt. Az előbbi viselkedés helyett, együttérzést tanúsítva közölheti a beteggel, hogy a gyógyulás kimenetele nem minden esetben kielégítő, vagy beszéljen arról, milyen kezelések nyújthatnak enyhülést. Az elutasító magatartással fokozza a lelki terheket is, melyek egyértelműen fokozzák az állapot további romlását. Tovább a folytatáshoz →