(…) Díszlet nélküli, hosszú, négyórás, főként a játszó személyek erejére építő
előadás lett, amely egy rendkívül erős térben játszódik. Katasztrófa utáni
(közbeni) helyszínek, a Sziklakórház és az OPNI is. Másfél órás film lett
belőle, amelyben a “vándorló” nézők helyére egy vándorló kamera került, amely a
narrátor-kalauz Tilo Werner nyomában halad. A nézőket pedig, akik a falak
mentén álltak, körbevéve a jeleneteket, bábuk helyettesítik, részben a
Sziklakórházban, illetve az OPNI-ban egykor fekvő és elfekvő betegek
mementójaként is, akik előtt (miként a charentoni elmegyógyintézet színjátszói
előadják Jean-Paul Marat üldöztetését és meggyilkolását, De Sade úr
betanításában) egy csapatnyi színész felidézi az ősgermán Nibelung-mítoszt.
Azaz a wagneri változatot alapul vevő mai, magyar művet. Talán, hogy jobban teljék az idő, amíg tart a katasztrófa,
amíg elül a por az odakint összeomló világ nyomán. (…)